"Univerzum gyermeke, gyermekem,
Te vagy az örökkévaló, aki beleszületik az időbe.
Te vagy a legfőbb lény, aki új világot teremt."
( Deepak Chopra)
Arra a kérdésre, hogy kellemes dolog-e megszületni, sokan válaszolják, hogy az újszülött nem érez semmit. Kicsi, nincs öntudata, nem lát, nem hall, csak fülsértően kiabál, hogy erősödjön a tüdeje. Környezete boldog, hogy mekkora zajt tud csapni egy ilyen kis valami. De vajon nem szenvedésről árulkodik-e sírása? Talán olyan iszonyú fájdalmat érez születéskor, mint az anya szüléskor. Ki törődik vele? Senki. Sajnos a gyermekre kevéssé vannak tekintettel világra jöttekor. Puszta tárgyként kezelik. De mi van, ha ő már ilyenkor egy személyiség? A könyvek mást mondanak. Miért a „tudományos” igazságnak hiszünk? Miért nem a tényeknek? Az újszülött nem beszél. Nem beszél a kutya, a macska sem, mégis megértjük őket. Megértjük azoknak az embereknek a szenvedését is, akinek a nyelvét nem beszéljük. Az újszülöttekét miért nem értjük meg? Könnyes szemmel, összerándult szemöldökkel, segélykérően kinyújtott kezekkel kiáltják világgá fájdalmukat. Testük csupa görcs. Tiltakoznak és könyörögnek. Ezt a kiáltást nem hallja meg senki. Szülés után az orvos, és a család boldog, az újszülött viszont szenved. Mitől boldog mindenki? Az ő szülésük sikerült. Túl vannak rajta. Elégedettek önmagukkal. Itt lenne az ideje a gyermek érdekében is tenni valamit. Nemcsak szülni, de világra jönni is fájdalmas. Sőt! Félelmetes és ijesztő. A mi bűnünk – felnőtteké – annyi, hogy nem tudjuk, az újszülött mindent érez. Finomabban, pontosabban érez, mint mi eltompult érzékszerveinkkel. Az újszülött vak? Nem mi vakítjuk-e el a műtőlámpa erős fényével? Az anyaméh sötét biztonságából csak feje bújik ki, máris olyan erős fénnyel szembesül, amibe egy felnőtt sem nézne bele. Az újszülött süket? Csak annyira, amennyire vak. Már az anyaméhben hall. Ismeri szülei hangját, a környező zajokat, viszont a magzatvíz mindezt letompítja. Amint megszületik, a hangok, és zajok a magzatvíz híján felerősödnek. Lágy zene helyett vad üvöltözés fogadja. Az újszülött nem érez? Puha bőrét finom nyálkás hártyák helyett durva kezek és textíliák érintik. Mi nevetünk, ő csak ordít. A pokol nem a másvilágon várakozik, a pokol itt van az élet kezdetén. Amint a gyermek megszületik, lábát erősen megragadják – ki ne csússzon a kézből – és fejjel lefelé lógatják. Szédülést, zuhanást érez. Kicsúszik lába alól a talaj. A méhben fejlődő magzat kezdetben kiskirály. A vízben könnyedén ficánkol, majd belenő az őt körülvevő méhbe. Összehúzza magát, de az őt körülölelő méhfal érintéseit is megszokva, annak összehúzódásai ellazítják őt. Egy nap azonban mindennek vége. A szerető ölelés kitaszítja őt a nagy ürességbe. A kezdeti félelem gyűlöletté fajul. Minden szorít, minden sötét, minden ellene van. Az újszülött világra jön a nagy semmibe. Nem találja az öt körülölelő, szorító biztonságot. Csak annyit kéne tennünk vele, hogy kicsit megbékítsük, istápoljuk. Helyette a benti melegből érkező csöppséget hideg mérlegre teszik. Ő csak ordít. Újabb bokán ragadás, szemcsepp adagolása, és a gyermek végre egyedül marad. Összehúzza magát, felveszi a magzatpózt. Visszamenekül az anyaméhbe. De ekkor megkezdődik az öltöztetés kényelmetlen szűk ruhákba. Álomba menekül.
Miért gondoljuk, hogy ennek a lidércálomnak nem lesz nyoma? Mindennek meg van a nyoma. Feltehetjük a kérdést. Hogyan készítsük fel minderre a gyermeket? Nem őt kell felkészíteni, hanem saját magunkat. A gyermek börtönben volt, most kiszabadult. Mégis ordít. Mit tegyünk hát? Saját nyelvén kell megszólítani. Azon a nyelven, amelyet mindenütt beszélnek, s amely nem szavakból áll. Ez a nyelv a szerelem nyelve. Eloltani a fényt, és csendben, egymásra hangolódva összesimulni. Le kell lassítanunk elménket, mozdulatainkat, csak úgy érthetjük meg az újszülöttet, csak úgy lehetünk jelen. Ha a jelen pillanatot éljük át, azonosulunk az újszülöttel. Megszűnik a határ a megfigyelő és a megfigyelt (a gyermek) között. Csak a gyermek van. Nem azt látjuk, amit megtanultunk, hanem azt látjuk, ami van. Áthat bennünket a pillanat annak teljes ártatlanságában. Észrevétlenül kilépünk az időből.
A megérkezett újszülött számára legalkalmasabb pihenőhely az anya hasa. Meleg, puha, a légzés ritmusára mozog, és közelsége által a köldökzsinór is érintetlen maradhat. Kegyetlenség rögtön elvágni a köldökzsinórt. Sértetlenül hagyásával átformáljuk az egész születést. A gyermek az anyaméhben nem ismerte az ellentéteket. Nem ismerte a kívül, belül, hideg, meleg érzetét. Amint megszületik, az ellentétek világába kerül. Elkezd lélegezni, vagyis a vér, mely addig a köldökzsinórba folyt, a fiatal tüdőbe kerül. De vajon melyik jobb? Ha a vér egyik pillanatról a másikra egyetlen vágással beleömlik a tüdőbe, vagy amikor az átmenet lassú, és gyengéd? A születés lehet tragikus élmény, de akár békés ébredés is. A természet megoldotta a születéskori átmenetet, hiszen a gyermek két forrásból kapja az oxigént – a tüdőből és a pulzáló köldökzsinórból. E két rendszer képes egyszerre működni mindaddig, amíg a tüdő teljesen át nem veszi szerepét. A köldökzsinór el nem vágásával biztosítjuk, hogy a vér régi útját elhagyva fokozatosan beindítsa a tüdő keringését. Nem kényszerítjük az újszülöttet a hírtelen és fájdalmas mély lélegzésre, így nem alakul kis stressz. Az átmenet harmonikus és fokozatos. A gyermek bizonytalanul, időnként szünetet tartva vesz levegőt a számára elviselhető ütemben, miközben a köldökzsinóron keresztül folyamatosan kapja az oxigént. Szoktatja magát a mély lélegzethez, mely rövid időn belül szabaddá válik. A gyermek nem sír, csak 2-3 kiáltást hallat. A szülőcsatornában összepréselt mellkas hírtelen kitágul, s bezúdul a levegő – passzív légzés, amire a gyermek hangos kilégzéssel válaszol. A kellemes átmenettel biztosítjuk a gyermek számára a születés pozitív élményét. Nem rémálom számára, nem vágyik vissza a biztonságba, hiszen itt kint is biztonságban érezheti magát. Úgy lép az életbe, mint aki álomból ébredt.
Leboyer módszer
Leboyer megfigyelte, hogy amikor a nő félhomályban és csendben szül, a segítők is csak suttogva kommunikálnak egymással attól a pillanattól kezdve, hogy az újszülött feje előbújik, a gyermek nem sír. Ilyenkor gyakran az anya esik kétségbe, mondván biztosan valami baj van, hogy nem sír a gyerek. A gyermeket az anya hasára helyezik, aki ott izeg - mozog, az anya mégis pánikol, és sikítozva kiabál, hogy meghalt a gyerek, mivel nem sír. Teljesen hitetlen számára, hogy gyermeke jól van, csak éppen nem szenved. Ezek a gyermekek sírás helyett ásítoznak, gügyögnek, nyújtózkodnak, mint akik egy jó álomból ébrednek fel. Az anya hasára helyezett újszülött gerincének egyengetése megrázkódtatás számára, és kiszabadul belőle a belezáródott energia. Hagyjuk, hogy a gyermek a maga ütemében nyújtózkodjon, egyenesedjen ki. Óvatosan, fokozatosan nyújtogatják kis kezeiket, lábaikat, meg-meglepődve azon, hogy mekkora a tér - nem ütköznek akadályba. Lassan kezd mocorogni, mint aki álmából ébred. Ezután már oldalára fordíthatjuk – így jobb a gerincének – kezünkkel óvatosan, biztonságot nyújtó támasztékot szolgálva neki.
Maradjunk csendben, mozdulatlanul, nyugodtan érintve az újszülöttet. Bátorításra, vigaszra van szüksége. A születés számára is éppen olyan nehéz, mint az anya számára. Míg az anya tudja, mi történik, a csöppséget körülölelő biztonság eltűnt. Az anya hasán már feltalálja magát, megismeri „korlátait”, anyja biztonságot adó érintését. Óvatosan helyezzük testhőmérsékleténél kicsit melegebb (38-39oC) vízbe – vagy vissza a vízbe -, hogy újra érezhesse a súlytalanságot. Azt a közeget, ahonnét jött. A biztonságot nyújtó anyától való első elválasztás így nem félelmetes, hanem örömteli. Ismét lebegés. A gyermek elengedi magát, szemét a csodálkozástól tágra nyitja, majd ismerkedni kezd a térrel. Mindene mozog, teljes egységben van, teljesen jelen van. Aki ezt látja, csak irigyelni tudja ezt a harmonikus egységet. Miért sajnálná ez a gyermek múltját az anyaméhben, ha az új világ is gyönyörű számára? Érezni kell, meddig tartsuk a vízben – amíg nincs ellenállás, amíg csak az örömteli elengedés van. A vízből lassan kivéve újra szembesül teste súlyával. Kiált egyet. Merítsük lassan vissza, majd ki. Legyen játék az egész születés. Az élményt kezdi megszokni. Ekkor helyezzük előmelegített, gyapjúval és vászonnal burkolt pólyára. Fejét és kezeit hagyjuk szabadon, had őrizze meg szabadságát. Ne felejtsük, hogy a gyermeket az oldalára fektessük - ne hanyatt -, a hátát viszont támasszuk ki, hogy biztonságot érezzen. Most felfedezi a mozdulatlanságot. Nincs az őt körülvevő ringó közeg. Ettől viszont nem ijed meg, nem pánikol zokogva, mert tudja, hogy megértettük. Bizakodik, és új környezetében élvezetét leli. Ha a gyermeket meg akarjuk kímélni a félelemtől, akkor csak annyi ingernek tegyük ki, amennyit ő is képes befogadni. Emlékeztessük minél gyakrabban múltbeli emlékeire. Ilyenkor megbékél, és tovább merészkedik. A gyöngéden született gyermekek mások. Arcuk sima, és mosolyognak.
Miben más a lótusz szülés?
A lótusz szülés fokozatos átmenetet biztosít - mivel a köldökzsinór és méhlepény meghagyása időt ad a változásra -, és támogatja a méhlepény természetes halálát. Követői hiszik, hogy a méhlepényből több mint csupán vér folyik át a gyermekbe a születést követően. Tudatosságot is szállít. A újszülöttnek megadja a lehetőséget, hogy maga vegye észre és ismerje meg a külvilágot, a külvilág pedig őt. Az anyát és az újszülöttet nyugalom veszi körül, az új családtag fogadtatása kedvesebb. A születés traumamentes, a gyermekek pedig egészségesebb, boldogabb emberekké lesznek. Lótusz szülött gyermeket látva, az az ember meggyőződése, hogy ők egészek – van bennük valami, ami legtöbbünkben csak meglehetne. Náluk van a kulcs az emberiség jövőjéhez.
Születési emlékeink
Sokak számára nem újdonság, hogy születésük traumája kihat az életükre.[1] A szülés otthoni környezetben személyes és intim volt. A kórházi környezetben mindezt felváltotta a shock, a pánik, a stressz, a bizonytalanság és az élet-harc. Ha a durva „professzionális” kórházi kezelés még nem is, de a köldökzsinór gyors elvágása, és az anyától való elválasztás bizony problémákat okoz a későbbiek során.[2] Leboyer is arra a következtetésre jutott, hogy a szülés előtti és közbeni külső és belső tényezők szolgáltatják születési lenyomatainkat, amely kihat egész életünkre. A tehetetlenség érzékelése - mint elsődleges benyomás - lenyomatként rögzül a pszichében, és életünket végigkísérő tendenciává válik. Felnőttkori viselkedésünk mintázza a születésünk során szerzet lenyomatokat. Meghatározza viselkedésünket, közérzetünket, és személyiségünk fejlődését. Életünk során feladatainkat nem tudjuk befejezni, megoldani, mert születéskor is külső segítséget kellett igénybe vennünk. Adjuk hát meg a gyermekek számára azt a lehetőséget, hogy akkor váljanak el a szülői környezettől, amikor már készen állnak erre.
Az újszülött is részt vesz a szülésben. Emlékszik, hogy mennyire volt támogatva. Az viszont, hogy az anya mennyire támogatja gyermeke születését, nagyban befolyásolják a gyógyszerek.
Nem tulajdonítunk jelentőséget méhlepényünkkel való kapcsolatunknak, pedig terápiák során kiderül, hogy tudatalattinkban fontos helyet kap. A gyermekek 5-6 éves korukig emlékeznek születésükre.[3] Megemlítik a hideg szobát, erős fényt, durvaságot, és, hogy idegenek fogták őket; de beszélnek a köldökzsinór elvágásáról is – annak módjáról, időzítéséről.[4] A méhlepény hírtelen elvesztése által csökken magabiztosságunk. Befejezetlen ügynek éljük meg a méhlepény témát, ezért csak egy dologra vagyunk képesek koncentrálni egy időben, és gyakran nyomás alatt cselekszünk.
A magzat osztozik méhlepényével a szűk méhen. Mindig közel vannak egymáshoz, közel az anya belső érzéseihez. Ultrahanggal megfigyelték, hogy a magzat tudatosan tartja az anyaméhben a köldökzsinórt. Kapcsolatuk szimbiózis. Ugyanazon genetikai anyagból vannak, ugyanazon sejtstruktúra. A születés bonyolultabb a gyermeknek, mint a méhlepénynek, a méhlepény mégsem marad életben. Támogató szerepének vége. Olvasmányok, álmok, elképzelések, mély meditációk alapján a méhlepény több jelentésű. A méhlepényben saját magunkat ismerjük fel, belső vágyainkat szimbolizálja. A méhlepény jobban ismer bennünket, mint bárki más; jobban, mint mi önmagunkat. Méhlepényünk az első kapcsolatunk, kommunikációs érintésünk. Ő a másik felünk, az ikertestvérünk. A „hagyományos, normál” szülés során elválasztanak bennünket tőle. Elválasztanak attól, aki ismer minket, és belecsöppenünk az idegenek társaságába. Elveszettnek érezzük magunkat.
[1] Sigmund Freud (1856 – 1939) szerint minden neurózis a születési traumán alapul.
[2] Wilhelm Reich osztrák - amerikai pszichiáter (1897 – 1957) megértette a test energiáit, ami a későbbi születési terápiák alapjául szolgált. Az első terápiát Arthur Janov (1924 - ) végezte, aki az elválasztás traumájára koncentrált. Több páciensnél összefüggést talált a későbbi problémák és az anyától való elválasztás között.
[3] Felnőtt korban is feleleveníthetők ezek az emlékek hipnózissal.
[4] Ronald David Laing (1927 – 1989) terápiák során tapasztalta, hogy páciensei fájdalmat éreznek a köldökzsinórban és a méhlepényben annak elvágása (leválasztása) után is. Amputált végtag szindróma. „Egyszer méhlepény, egyszer köldökzsinór, másszor magzat voltam” – mondják többen a terápia során – „mindegyik én vagyok biológiailag, genetikailag, fizikailag”.
